Idézet Kálnay Nándor Csesztve története és leírása című monográfiájából
Idézet Kálnay Nándor Csesztve története és leírása című monográfiájából
Csesztve több évig lakhelye volt Madách Imre nagy költőnknek, ki az „Ember tragédiáját“ írta (1845— 1853)
Madách Imre emlékezetéből, melyet Bérczy Károly a Kisfaludy Társaságnak 1866. febr. 6. tartott ülésén fölolvasott, annak Csesztvére vonatkozó részét a nagy költő iránti kegyeletből szóról szóra jónak láttam átvenni:
Madách Imre 1845-ben megnősült, s anyjától és Sztregováról el, a megyei központi városhoz közel fekvő csesztvei birtokára költözött, hol a családi élet boldogsága édenné varázsolta körül az erdőlepte völgyben meghúzódó falusi lakot. Itt élte ő életének verőfényes oldalát. Bálványozásig szeretett kedves nő, fiú- és leánygyermek csemetéivel kebelén, meghitt baráti kör, minden oldalról nyilvánuló közszeretet és tisztelet, s az erre méltóságnak férfias tiszta önérzete, a lángoló hazaszeretetnek nagy jövőt áhító vágya, reménye: e képekben mosolygott rá a jelen. 1848 tavasszal ő is sok mással az álmodott szebb kor hajnalát látta, s midőn éppen férfi erejének s kivívott tekintélye- és népszerűségének súlyával akart sorakozni az építők közé; megújult régi makacs betegsége ágyba szögezte. Innen hallá, felváltva örömtől dagadó és fájdalomban elhaló szívvel a világeseményeket. S mire felépült, nem volt többé tavasz és hajnal, hanem csak
Borongó ég, kihalt tusa,
Emlékhalom a harc fián,
Ki az utolsók között esett el
Remény nélkül…
Enyésztő nép, ki méla kedvvel
Multján borong.
Ő is, e múlton borongók egyike, oda rejtőzött, hol a honfibú akkoron egyetlen menhelyet talált a sötét elfásultság ellen: a családi életbe. Ennek boldogsága megmaradt még neki, ha nem is tekinthetett oly könnyű szívvel Aladár fiára, kit még nem rég a szabad haza polgárának látott…
Egy hózivataros este zörgettek a csarnok ajtaján. Földönfutó politikai üldözött kért menhelyet. Meleg szoba, meleg szív tárult fel előtte. Következő nap az éppen üresen álló erdészlakba egy, a megelőző estén érkezett „cseh vadász“ költözött. Hetek, hónapok múltak, s az erdőket járó jövevény nem látszott figyelmet kelteni. De a rosszakarat árgus szemekkel kémel; a cseh vadász ideje korán szelet fogott még, s az elérkezett hatóság helyette a szállásadón keresett kárpótlást. Egy augusztusi napon 1852-ben a gyermekek már aludtak, az anya fölöttök virrasztott, az apa és férj lámpafénynél olvasott fel nejének, midőn szavait baljóslatú fegyvercsörrenés szakítá meg, s a lámpa fénye csendőrsisakokon verődött vissza. Az alvó gyermekek anyja felsikoltott: Óh e sikoltás! mily szívrepesztő volt ezt hallani a férjnek, ki akkor alig hitte, hogy hallgatását még százszor fogja visszasóhajtani, mert ebből a szeretet, a fájdalom, a ragaszkodás jajveszéklése szólott! Egy év telt el, a börtön hosszú, nehéz éve, a pozsonyi Vízikaszárnya s később a pesti Újépület ablakából méla, komoly arc tekintett a távol ködébe. De miért fessem a polgári és egyéni szabadságát vesztett férj- s apának remény és csüggedés, kimerültség és új lelki erély közötti örökös hányatásait, kinek vonásai, ha persze fel is derülnek, ez csak a viszonlátás öntudatlan éber álmában történik, hogy ölelésre kitárt karjai aztán a rostély hideg vasával találkozzanak. 1853 évi augusztus 20-án végre rendőri felügyelet alá helyezetten elbocsátották Madáchot, és ő haza Csesztvére sietett, repült, hogy ott a boldogságnak — már csak romjait találja. Sötét napok, a börtön éjénél sötétebb évek következének. Haza, család, hit, remény, szeretet! mind oda, oda! Hová meneküljön a hajótörést szenvedett a feje fölött összecsapó hullámok között? Mindenfelé űr, örvény, sivatag. De nem! Ott van még egy oáz, a mindig hű, a mindig szerető édesanyának kebele! Csesztvén nem maradhatott többé: vissza oda, hol bölcsője rengett s hol szobája ablakából sírboltját láthatá, vissza Sztregovára! (S ekkor hűtlen nejétől is elvált.)
* * *
Most, midőn az „Ember Tragédiájá“-nak színpadra hozatala által a Madách-kultusz felszínre hozatott, úgy hiszem, nem lesz érdektelen, hogyha Madách Imre nagy költőnkről egyet-mást elmondok, tehetem ezt, mert hisz’ szerencsés voltam őt személyesen ismerni, s vele Csesztvén öccsénél, Madách Károly úrnál, kinek gyermekei mellett nevelősködtem, egy társaságban lenni. Mert a Madáchoknál az a szokás volt, hogy a nevelő családtagul tekintetvén, a vendégek körében is megjelenhetett. Madách Imre gyakrabban járt be Sztregováról B.Gyarmatra, a megye központjába, s valahányszor ide vagy Budapestre jött vagy ment, ami gyakran szokott volt megtörténni, mindannyiszor útjába ejtette Csesztvét is, mert öccse Károly és ennek családja iránt nagy szeretettel viseltetett. Több ilyen látogatásra emlékszem, nevezetesen 1863. szeptember végén este is ott találtam őt. Ugyanis Madách Károly úr éppen aznap vitetett engem N.Csalomjáról néhai Bolgár Gábor főbírótól, akinek gyermekeit a vacatioban correpetáltam, nevelői állásomat elfoglalandó, midőn Madách Imre Pestről érkezett Csesztvére, magával hozván Arany János nagy költőnket, kivel innét másnap Sztregovára utazott.
Örömömben azt sem tudtam, mit csináljak, midőn a két jeles költőnket megláthattam és közelebbről megismerhettem, kiket azelőtt csak műveik- és hírökből ismertem. A kastély előtti filagória alatt ült és kedélyesen beszélgetett a társaság, midőn hirtelen baljóslatú jajveszékelést hallott a gazdasági udvar felől. Odafut az egész társaság, hát látja, hogy Madách Károly úr gazdája a földön hever vérében, kit két gonosz béres a kapu két oldalán lest állva, midőn a tagról hazajött, bosszúból dorongokkal leütött. No, ez nem ám volt kellemes meglepetés. Madách Imre úgy november közepe táján is eljött Csesztvére, ki éjszakára szobám mellett levő szobában levén elszállásolva, éjjel többször hallottam őt köhögni, éspedig oly erősen, hogy szinte scrupulisáltam, mert ezt rossz előjelnek véltem. Óh, bárcsak csalódtam volna! 1864. május havában is meglátogatta Csesztvén öccsét, Károlyt, de ekkor nem köhögött, és komoly természetéhez képest elég jó kedélyhangulatban volt szerencsém őt láthatni. E gyönyörű májusi napon a család családi majálist rendezett Ribán, a szomszéd községben, Károly úr birtokán, a szép topolyosban az Ipoly-parton, ahová a költő is velünk jött. Erre különösen emlékszem, mert egy kocsmában ültem vele. E majálison is jól érezte magát, még tréfált is a velem lapdázó fiúkkal. Utoljára láttam a költőt Csesztvén június végén. Itt éppen ekkor építették az új kastélyt s emiatt lakás dolgában nagyon meg voltunk szorulva. A magtár kétfelé osztatott, az egyik felében az urak, a másikban pedig a gyermekek a dadával laktak, én meg a két öregebb fiúval a mángorló helyiségből rögtönzött szobában laktam. Ebédlőt, amely salon- és vendégszobául is szolgált, a kocsiszínből készítettek. Az urak éppen Bécsbe utaztak anyjokhoz, amikor késő este, úgy vacsora után Madách Imre érkezett. Különben neki máskor is a szokása volt Csesztvére későn jönni. — Jó estét, nevelő úr! Itthon vannak-e az urak? — Így köszönt be Csesztvén Madách Imre legutoljára. — Bécsbe utaztak az urak, volt a felelet. — No sebaj, látom, hogy már megvacsoráltak, kérem, hozasson be csak édes tejet és barna kenyeret, annyiféle nekem elég… Madách harmadnapig maradt nálunk. Másnapra kelve délelőtt zongorázott, délben együtt ettünk; mindenből jól evett, kivéve a cseresznyét, amelyre az a megjegyzése volt, hogy a cseresznye nem valami különös gyümölcs, és az emberek közönségesen mégis kapnak rajta, mert az első gyümölcs. Bort ő sem ivott, mint a Madáchok egyáltalán. Ebéd közben a 6—7 éves fiúknak feladta mulatságul, hogy melyikök tudja ezt leghamarább ő utána elmondani, az lesz ám a derék gyerek: „Caniculáris, aniculáris, niculáris, iculáris, culáris, uláris, láris, áris, ris, is, s.“ No, volt találgatás, verseny, szinte neki melegedtek… Ebéd után, úgy emlékszem, fekete kávézott, rágyújtott a csibukra, aztán megnézte a fiúk rovargyűjteményeit és a selyembogár-tenyésztést, s megdicsérte őket szorgalmukért. Azzal kiment a 8-holdas szépen parkírozott kertbe, ahol kiválasztotta magának azt a helyet, ahonnét kilátás nyílik a parasztok földeire az átellenben levő dombon. Ide ült le Madách: egy pontra irányozta szemeit, és a gondolatokba olyannyira bele volt mélyedve, hogy midőn a fiúk mellette elmentek, nem vette észre őket. Ilyen helyzetben ült ott, úgyszólván mozdulatlanul az egész délután, míg csak vacsorálni nem híttuk őt. Alkalmasint a „Tündérálom“ című művén gondolkodott ekkor, mert a lapokból azelőtt nemrég olvastam, hogy Madách e nagy művén dolgozik, amely ellentéte lenne az „Ember Tragédiájá“-nak, mellyel az életet végoldaláról akarta festeni. Azonban — fájdalom — ezt már nem írhatta meg, s csak egy töredék van meg belőle és a váza, mert amint Csesztvéről Sztregovára hazautazott, régi szívbaja olyannyira elővette őt, hogy nemsokára ágyba került, s a homeopathia sem használt neki, amelyre mint utolsó kísérletre, bajából való meggyógyulása céljából adta rá magát, mert 1864. október 5-én, életének 42. évében a család és a nemzet bánatára meghalt. S eltemettetett Sztregován a családi sírboltba, ahol annyi derék hazafi alussza örök álmát. Madách Imre tetőtől talpig becsületes, nemes emberbarát és nagy hazafi, szíves, nyájas, leereszkedő s finom modorú egyén volt. A salonias, leginkább az asszonyok társaságát kedvelte, ő maga ugyan keveset beszélt, csak megkezdte a társalgást, s aztán hagyta azt másoknak tovább folytatni, de azért jól érezte magát, ha kedve szerint ment a discurs. Mikor pedig egészen kifogytak a beszédből, új themát vetett föl. Szemeit a salonban is valamely pont felé irányozta, és oly sokáig és mereven nézett oda és elkomolyodott, hogy szinte föltűnt a társaságnak. Néha Sztregován férfitársaságot is hozott össze, ha más nem volt, hát az oda való rk. és evang. papokat és fiának, Aladárnak és Balogh Károlynak nevelőjét, kiknek azután vitatételeket adott föl. És hogyha például valamely egyházi tételnél összeveszett a két pap, első dolga volt Madáchnak őket kibékíteni. Nem is hitte volna az ember, hogy a komoly Madách néha milyen stikliket is megengedett magának. Ugyanis 1864-ben húsvétkor Sztregován a családban és a nála akkor összegyűlt rokonság és más vendégek körében és azon kívül olyan öntözéseket rendezett, amely ott ritkította párját. Kapujából ő maga nagy kézi vízipuskával öntözte a templomba menő parasztlányokat… — Majd visszaadjuk holnap az öntözést, tudom, hogy nem marad nagyságos úron egy darabka száraz — kiálták a leányok. — Majd elválik — szólt nekik Madách. Másnap Madách megparancsolta Janó mindenesének, hogy húzza föl az ő schlafrockját és komótpapucsait, házisapkáját, és odaadta a csibukját is, és úgy kellett neki az udvaron fel-alá sétálnia. Midőn az öntöző leányok eljöttek, egyenesen a Madách ruhájába öltözködött, s a nagyságos úrnak vélt Janó felé tartottak, s őt kegyetlenül megöntözték. Mily nagy volt azonban meglepetésök, midőn látták, hogy hiszen az a Janó mindenes, mert a nagyságos úr az ablakból nézett ki, és jót kacagott a rászedett lányok kudarcán. Madách a mezei gazdászatban nem igen lelte passióját, ezt gazdatisztére bízta, ő pedig dolgozó szobájába zárkózván, egyre olvasott vagy írt. Ami csak korai halálát sietteté. Betegségét sohasem emlegette.
Madách Imre 1845-ben megnősült, s anyjától és Sztregováról el, a megyei központi városhoz közel fekvő csesztvei birtokára költözött, hol a családi élet boldogsága édenné varázsolta körül az erdőlepte völgyben meghúzódó falusi lakot. Itt élte ő életének verőfényes oldalát. Bálványozásig szeretett kedves nő, fiú- és leánygyermek csemetéivel kebelén, meghitt baráti kör, minden oldalról nyilvánuló közszeretet és tisztelet, s az erre méltóságnak férfias tiszta önérzete, a lángoló hazaszeretetnek nagy jövőt áhító vágya, reménye: e képekben mosolygott rá a jelen. 1848 tavasszal ő is sok mással az álmodott szebb kor hajnalát látta, s midőn éppen férfi erejének s kivívott tekintélye- és népszerűségének súlyával akart sorakozni az építők közé; megújult régi makacs betegsége ágyba szögezte. Innen hallá, felváltva örömtől dagadó és fájdalomban elhaló szívvel a világeseményeket. S mire felépült, nem volt többé tavasz és hajnal, hanem csak
Borongó ég, kihalt tusa,
Emlékhalom a harc fián,
Ki az utolsók között esett el
Remény nélkül…
Enyésztő nép, ki méla kedvvel
Multján borong.
Ő is, e múlton borongók egyike, oda rejtőzött, hol a honfibú akkoron egyetlen menhelyet talált a sötét elfásultság ellen: a családi életbe. Ennek boldogsága megmaradt még neki, ha nem is tekinthetett oly könnyű szívvel Aladár fiára, kit még nem rég a szabad haza polgárának látott…
Egy hózivataros este zörgettek a csarnok ajtaján. Földönfutó politikai üldözött kért menhelyet. Meleg szoba, meleg szív tárult fel előtte. Következő nap az éppen üresen álló erdészlakba egy, a megelőző estén érkezett „cseh vadász“ költözött. Hetek, hónapok múltak, s az erdőket járó jövevény nem látszott figyelmet kelteni. De a rosszakarat árgus szemekkel kémel; a cseh vadász ideje korán szelet fogott még, s az elérkezett hatóság helyette a szállásadón keresett kárpótlást. Egy augusztusi napon 1852-ben a gyermekek már aludtak, az anya fölöttök virrasztott, az apa és férj lámpafénynél olvasott fel nejének, midőn szavait baljóslatú fegyvercsörrenés szakítá meg, s a lámpa fénye csendőrsisakokon verődött vissza. Az alvó gyermekek anyja felsikoltott: Óh e sikoltás! mily szívrepesztő volt ezt hallani a férjnek, ki akkor alig hitte, hogy hallgatását még százszor fogja visszasóhajtani, mert ebből a szeretet, a fájdalom, a ragaszkodás jajveszéklése szólott! Egy év telt el, a börtön hosszú, nehéz éve, a pozsonyi Vízikaszárnya s később a pesti Újépület ablakából méla, komoly arc tekintett a távol ködébe. De miért fessem a polgári és egyéni szabadságát vesztett férj- s apának remény és csüggedés, kimerültség és új lelki erély közötti örökös hányatásait, kinek vonásai, ha persze fel is derülnek, ez csak a viszonlátás öntudatlan éber álmában történik, hogy ölelésre kitárt karjai aztán a rostély hideg vasával találkozzanak. 1853 évi augusztus 20-án végre rendőri felügyelet alá helyezetten elbocsátották Madáchot, és ő haza Csesztvére sietett, repült, hogy ott a boldogságnak — már csak romjait találja. Sötét napok, a börtön éjénél sötétebb évek következének. Haza, család, hit, remény, szeretet! mind oda, oda! Hová meneküljön a hajótörést szenvedett a feje fölött összecsapó hullámok között? Mindenfelé űr, örvény, sivatag. De nem! Ott van még egy oáz, a mindig hű, a mindig szerető édesanyának kebele! Csesztvén nem maradhatott többé: vissza oda, hol bölcsője rengett s hol szobája ablakából sírboltját láthatá, vissza Sztregovára! (S ekkor hűtlen nejétől is elvált.)
* * *
Most, midőn az „Ember Tragédiájá“-nak színpadra hozatala által a Madách-kultusz felszínre hozatott, úgy hiszem, nem lesz érdektelen, hogyha Madách Imre nagy költőnkről egyet-mást elmondok, tehetem ezt, mert hisz’ szerencsés voltam őt személyesen ismerni, s vele Csesztvén öccsénél, Madách Károly úrnál, kinek gyermekei mellett nevelősködtem, egy társaságban lenni. Mert a Madáchoknál az a szokás volt, hogy a nevelő családtagul tekintetvén, a vendégek körében is megjelenhetett. Madách Imre gyakrabban járt be Sztregováról B.Gyarmatra, a megye központjába, s valahányszor ide vagy Budapestre jött vagy ment, ami gyakran szokott volt megtörténni, mindannyiszor útjába ejtette Csesztvét is, mert öccse Károly és ennek családja iránt nagy szeretettel viseltetett. Több ilyen látogatásra emlékszem, nevezetesen 1863. szeptember végén este is ott találtam őt. Ugyanis Madách Károly úr éppen aznap vitetett engem N.Csalomjáról néhai Bolgár Gábor főbírótól, akinek gyermekeit a vacatioban correpetáltam, nevelői állásomat elfoglalandó, midőn Madách Imre Pestről érkezett Csesztvére, magával hozván Arany János nagy költőnket, kivel innét másnap Sztregovára utazott.
Örömömben azt sem tudtam, mit csináljak, midőn a két jeles költőnket megláthattam és közelebbről megismerhettem, kiket azelőtt csak műveik- és hírökből ismertem. A kastély előtti filagória alatt ült és kedélyesen beszélgetett a társaság, midőn hirtelen baljóslatú jajveszékelést hallott a gazdasági udvar felől. Odafut az egész társaság, hát látja, hogy Madách Károly úr gazdája a földön hever vérében, kit két gonosz béres a kapu két oldalán lest állva, midőn a tagról hazajött, bosszúból dorongokkal leütött. No, ez nem ám volt kellemes meglepetés. Madách Imre úgy november közepe táján is eljött Csesztvére, ki éjszakára szobám mellett levő szobában levén elszállásolva, éjjel többször hallottam őt köhögni, éspedig oly erősen, hogy szinte scrupulisáltam, mert ezt rossz előjelnek véltem. Óh, bárcsak csalódtam volna! 1864. május havában is meglátogatta Csesztvén öccsét, Károlyt, de ekkor nem köhögött, és komoly természetéhez képest elég jó kedélyhangulatban volt szerencsém őt láthatni. E gyönyörű májusi napon a család családi majálist rendezett Ribán, a szomszéd községben, Károly úr birtokán, a szép topolyosban az Ipoly-parton, ahová a költő is velünk jött. Erre különösen emlékszem, mert egy kocsmában ültem vele. E majálison is jól érezte magát, még tréfált is a velem lapdázó fiúkkal. Utoljára láttam a költőt Csesztvén június végén. Itt éppen ekkor építették az új kastélyt s emiatt lakás dolgában nagyon meg voltunk szorulva. A magtár kétfelé osztatott, az egyik felében az urak, a másikban pedig a gyermekek a dadával laktak, én meg a két öregebb fiúval a mángorló helyiségből rögtönzött szobában laktam. Ebédlőt, amely salon- és vendégszobául is szolgált, a kocsiszínből készítettek. Az urak éppen Bécsbe utaztak anyjokhoz, amikor késő este, úgy vacsora után Madách Imre érkezett. Különben neki máskor is a szokása volt Csesztvére későn jönni. — Jó estét, nevelő úr! Itthon vannak-e az urak? — Így köszönt be Csesztvén Madách Imre legutoljára. — Bécsbe utaztak az urak, volt a felelet. — No sebaj, látom, hogy már megvacsoráltak, kérem, hozasson be csak édes tejet és barna kenyeret, annyiféle nekem elég… Madách harmadnapig maradt nálunk. Másnapra kelve délelőtt zongorázott, délben együtt ettünk; mindenből jól evett, kivéve a cseresznyét, amelyre az a megjegyzése volt, hogy a cseresznye nem valami különös gyümölcs, és az emberek közönségesen mégis kapnak rajta, mert az első gyümölcs. Bort ő sem ivott, mint a Madáchok egyáltalán. Ebéd közben a 6—7 éves fiúknak feladta mulatságul, hogy melyikök tudja ezt leghamarább ő utána elmondani, az lesz ám a derék gyerek: „Caniculáris, aniculáris, niculáris, iculáris, culáris, uláris, láris, áris, ris, is, s.“ No, volt találgatás, verseny, szinte neki melegedtek… Ebéd után, úgy emlékszem, fekete kávézott, rágyújtott a csibukra, aztán megnézte a fiúk rovargyűjteményeit és a selyembogár-tenyésztést, s megdicsérte őket szorgalmukért. Azzal kiment a 8-holdas szépen parkírozott kertbe, ahol kiválasztotta magának azt a helyet, ahonnét kilátás nyílik a parasztok földeire az átellenben levő dombon. Ide ült le Madách: egy pontra irányozta szemeit, és a gondolatokba olyannyira bele volt mélyedve, hogy midőn a fiúk mellette elmentek, nem vette észre őket. Ilyen helyzetben ült ott, úgyszólván mozdulatlanul az egész délután, míg csak vacsorálni nem híttuk őt. Alkalmasint a „Tündérálom“ című művén gondolkodott ekkor, mert a lapokból azelőtt nemrég olvastam, hogy Madách e nagy művén dolgozik, amely ellentéte lenne az „Ember Tragédiájá“-nak, mellyel az életet végoldaláról akarta festeni. Azonban — fájdalom — ezt már nem írhatta meg, s csak egy töredék van meg belőle és a váza, mert amint Csesztvéről Sztregovára hazautazott, régi szívbaja olyannyira elővette őt, hogy nemsokára ágyba került, s a homeopathia sem használt neki, amelyre mint utolsó kísérletre, bajából való meggyógyulása céljából adta rá magát, mert 1864. október 5-én, életének 42. évében a család és a nemzet bánatára meghalt. S eltemettetett Sztregován a családi sírboltba, ahol annyi derék hazafi alussza örök álmát. Madách Imre tetőtől talpig becsületes, nemes emberbarát és nagy hazafi, szíves, nyájas, leereszkedő s finom modorú egyén volt. A salonias, leginkább az asszonyok társaságát kedvelte, ő maga ugyan keveset beszélt, csak megkezdte a társalgást, s aztán hagyta azt másoknak tovább folytatni, de azért jól érezte magát, ha kedve szerint ment a discurs. Mikor pedig egészen kifogytak a beszédből, új themát vetett föl. Szemeit a salonban is valamely pont felé irányozta, és oly sokáig és mereven nézett oda és elkomolyodott, hogy szinte föltűnt a társaságnak. Néha Sztregován férfitársaságot is hozott össze, ha más nem volt, hát az oda való rk. és evang. papokat és fiának, Aladárnak és Balogh Károlynak nevelőjét, kiknek azután vitatételeket adott föl. És hogyha például valamely egyházi tételnél összeveszett a két pap, első dolga volt Madáchnak őket kibékíteni. Nem is hitte volna az ember, hogy a komoly Madách néha milyen stikliket is megengedett magának. Ugyanis 1864-ben húsvétkor Sztregován a családban és a nála akkor összegyűlt rokonság és más vendégek körében és azon kívül olyan öntözéseket rendezett, amely ott ritkította párját. Kapujából ő maga nagy kézi vízipuskával öntözte a templomba menő parasztlányokat… — Majd visszaadjuk holnap az öntözést, tudom, hogy nem marad nagyságos úron egy darabka száraz — kiálták a leányok. — Majd elválik — szólt nekik Madách. Másnap Madách megparancsolta Janó mindenesének, hogy húzza föl az ő schlafrockját és komótpapucsait, házisapkáját, és odaadta a csibukját is, és úgy kellett neki az udvaron fel-alá sétálnia. Midőn az öntöző leányok eljöttek, egyenesen a Madách ruhájába öltözködött, s a nagyságos úrnak vélt Janó felé tartottak, s őt kegyetlenül megöntözték. Mily nagy volt azonban meglepetésök, midőn látták, hogy hiszen az a Janó mindenes, mert a nagyságos úr az ablakból nézett ki, és jót kacagott a rászedett lányok kudarcán. Madách a mezei gazdászatban nem igen lelte passióját, ezt gazdatisztére bízta, ő pedig dolgozó szobájába zárkózván, egyre olvasott vagy írt. Ami csak korai halálát sietteté. Betegségét sohasem emlegette.
Zérczi István