A csesztvei fenyő manói

A Fehérliliom Népfőiskola és a Nemzeti Művelődési Intézet Közösségi Mesék programot hirdettek, melyre Csesztvéről ez a mese született:
A csesztvei fenyő manói
Valamikor réges-régen élt egyszer egy nemesember a családjával egy kicsiny falu domboldalában álló sokablakos házban. Az ember sokat írogatott verseket és történeteket, később nagyon híres író vált belőle. Szeretett a háza körüli kertben üldögélni, hallgatni a madarak csivitelését, a levelek susogását, nézni a szellőben himbálódzó lombokat. Nem is tudta, hogy kertjében van egy fenyő, amelynek az ágai között csodálatos manók éltek. Hét manó, név szerint: Csesztve, Bakó, Miklós, Göröc, Lőrinc, Galiba és Kincsem. Szerették, tisztelték az öreg fát és a fa is ragaszkodott hozzájuk, minden este várta, hogy visszatérjenek hozzá és álomra hajtsák fejecskéjüket az ágain. Reggelente kiültek a legvastagabb ágra és megbeszélték, ki mit csináljon, hová menjen aznap, mert minden nap útnak indultak, hogy valami jót cselekedjenek. Nem hiába voltak manók, értették a módját, miként lehet segíteni az embereknek. Amikor eltelt a nap, visszatértek az öreg fenyőhöz és elmondták kalandjaikat.
Telt-múlt az idő és a manócskák már sok jót cselekedtek. Az erdő tündére köszönetet mondott az öreg fenyőnek, amiért ilyen jóságos, segítőkész manókat nevel. Egy szép napon így szólt:
- Kedves öreg fenyő, kérlek, engedd el a manókat távolabbra, mert máshol is szükség lenne rájuk!
- Nagy kérés ez, kedves tündér - felelte a vén fenyőfa, miközben az egyik ága sírt, a másik nevetett, de engedett a kérésnek.
Csesztve manó volt a legfáradtabb a csapatban, neki kellett a legtöbb emberre vigyáznia és bizony a falu lakói bőven okoztak fejtörést számára. Egy kora tavaszi reggelen meglátott egy szomorú képű embert, követte őt és kihallgatta, miket mond: „Azt írta az úrnő, jelöljek ki telket a pap leendő házának! Hát honnan tudjam én, hol lenne jó helyen az a parókia? A Tabánban nincs már hely, a templom mellett ott a temető meg a cselédek házai. Az uraság kastélya mellé mégsem mutathatok, de messze sem lehet, mert akkor a papocska mindig lihegve érkezik a templomba.” Amint így sorolgatta kérdéseit, felbukkant az ispán macskája, akinek a manó jelt adott, hogy vezesse az embert a templommal szemközti dombra, épp oda, ahová az úr házából egyenes ösvény vezet. A cica odadörgölőzött az intéző lábához, dorombolt és lépésről lépésre mutatta az utat. Amikor végre leült a fűbe, az intéző felkiáltott: „hiszen ez a legjobb hely a parókiának! Hej, te cirmos, ezt jól megtaláltad! ” A macska elégedetten nyújtózott egyet, összekacsintott a manóval és elbaktatott, intéző uram ábrázatja pedig felderült. Hát így találta meg Csesztve manó a helyet, ahol több, mint 200 éve áll a parókia.
Bakó manó a falu közelében maradt. Réges-régen mikor még V. István király uralkodott, Bakópuszta tündöklően szép falu volt, telis-tele meseszép virágokkal és jólelkű emberekkel. Mindenki közös erővel építette a falut és békességben élt. Egyik nap azonban valaki megtörte a nyugalmat és elkezdett irigykedni, hogy neki soha semmit nem köszönnek meg és a szomszédjának többet segítenek, mint neki és elkezdett furkálódni. Úgy összeugrasztotta a falu népét, hogy azóta is irigységben, szeretetlenségben tengetnék mindennapjaikat, ha nem jött volna Bakó manó, és nem békítette volna ki őket. Ha egyszer elmész Bakó pusztára, vagy ott élsz és békétlenkedni támadna kedved, ültess egy virágot, mert az felvidítja a szíved.
Miklós manó megfigyelte, hogy a falubeli pásztorok a juhokat, kecskéket a falutól délre fekvő mezőre hajtották, és délben a falu határát jelentő hegy alatti patakból itattak. Estére visszatereltek, reggel ki, és ez így folyt Szent György naptól Szent Mihály napjáig. Az egyik tavaszon az öreg pásztornak nem akadt segédje. Miklós manó vállalkozott rá, hogy elszegődik kisbojtárnak. Az ő ötlete volt, hogy ne kelljen nap, mint nap ide-oda terelni a jószágot. Építettek egy karámot a patakhoz közel, s mellé egy kalyibát, ahol az öreggel meghúzhatták magukat. Az állatok gazdái váltásban vitték ki számukra hetente az ételt és haza a juhászatban készült gomolya sajtot, túrót és tejet. Idővel, ahogy nőtt az állatállomány, több pásztor vigyázott az állatokra, egyesek méheket is tartottak. Két helyen is és nagy karámokat, melléjük házakat építettek, ahol már a feleségek készítették a túrót és sajtokat, nevelték a gyermekeiket, a jövendő kisbojtárokat. Ez a hely lett Miklós puszta.
Göröc és Lőrinc együtt indultak útnak. Átkeltek a Lipinye hegyen, és a szőlők aljában megtalálták az első házakat. Göröcnek nagyon megtetszett a hely, keresett is magának egy szép cseresznyefát lakóhelyül, elhatározta, hogy ezentúl mindig ezt a gyönyörű tájat fogja óvni minden bajtól. A táj, amit ismert, megváltozott: a fű száraz, a fák kopaszak, az állatok eltűntek, ugyanis egy vörösen izzó kristály szívta el a természet erejét. Göröc, emlékezve nagyapja történeteire, a varázskő keresésére sietett. Útközben egy kiszáradt tó mellett haladt el, ahol valaha vadkacsák úszkáltak. A tómederben egyszer csak megpillantott egy békát, közelebb érve pedig látta, hogy az éppen a varázskövön ül. A manó ezután visszatért, hogy zsákmányával elpusztítsa a kristályt. A természet újraéledt, Göröc pedig büszke volt, hogy helyreállította az egyensúlyt.
Lőrinc tovább ballagott egyedül. A Lókos-patak mellett szép kastélyt és körülötte néhány házacskát talált. A kertben gyermekek játszadoztak. Lőrinc letelepedett egy diófa ágai közé, amikor szipogás ütötte meg a fülét. A kis szipogóhoz odament a tanító bácsi. –Hát te miért bújtál el?- kérdezte. -Félek, hogy nem tudom jól a leckét, - jött a halk felelet. A fáról épp egy dió pottyant le, a tanító a gyermek zsebébe dugta, s mondta: Ez a kis dió a zsebedben bátorságot ad neked! Lőrinc manó láthatatlan varázsport fújt a dióra, s láss csudát, a kisgyermek máris bátran sétált be az iskolába. Lőrinc ezentúl mindig az iskola kis diákjait vette pártfogásba, nekik segített varázserejű gyümölcsökkel, ha elbizonytalanodtak a tudásukban. Később, mikor a városi iskolába jártak, az út menti gyümölcsfákról bármikor falatozhattak.
Galiba volt a legidősebb manó. De ne gondoljátok, hogy azért volt a neve Galiba, mert szerette, ha valahol valami gubancot okozhatott. Épp ellenkezőleg! Ő volt az, aki igyekezett megoldani a problémákat, aki megtisztította az erdő ösvényeit, hogy az erdei állatok könnyebben találjanak maguknak élelmet. Meglangyosította a szellőt, hogy a madarak ne fázzanak. Galiba pusztát ma is szép erdő övezi.
Kincsem, a legfiatalabb manó nagyon szerette az állatokat és a növényeket. Az öreg fenyő „szíve csücske” volt, úgy hívta magához, hogy „gyere kincsem, meséld el, milyen állatkákkal találkoztál, kellett-e valamelyik kedves virágodat cirógatnod, valamelyik gyenge fácskádat vigasztalnod?” Ma is óvó szemmel figyeli a szomszédban az új Nyírjesi Füvészkertet és Vadasparkot, és az onnan induló Meseösvényt.
Így lett Csesztve körül Bakó, Miklós, Göröc, Lőrinc, Galiba és Kincsem puszta. A tündér pedig hálából megajándékozta a fenyőfát azzal a képességgel, hogy teljesítheti mindazok kérését, akik kívánságukkal nem ártanak másoknak. Azóta is, minden évben egy napon a manók visszatérnek az öreg fenyőhöz és elmesélik legszebb történeteiket. A fenyő ilyenkor megjutalmazza őket egy-egy tobozzal.
Ha Csesztvén jársz, keresd meg a Madách kertben te is a vén fenyőfát, öleld meg és kérj tőle valami kedveset.