Csesztve környékén - határon innen és túl - az alábbi várakat javasoljuk felkeresni (a rövid ismertetőket a Wikipédia szövegeiből ollóztuk). A linkek a Csesztvéről oda vezető útvonal terve(ke)t mutatják.
1024x683 px
Bozóki vár (SK)
Bozóki vár (SK)
Bzovik
A szlovákiai falutól délre emelkedő dombon áll Bozók várrá átalakított, bár kissé romos kolostora. A kolostor temploma a Boldogságos Szűzanya kegyhelye 1285-ben már állt. 1433 és 1446 között új épületszárnnyal bővítették, 1530 és 1546 között késő gótikus-reneszánsz stílusban építették át és védművekkel, bástyákkal és vizesárokkal látták el. A kolostorépületet a XVII. században újjáépítették. A második világháborúban súlyos károkat szenvedett.
A vár magja, az öregtorony valamikor a tatárjárás után épülhetett, de oklevélben először csak 1303-ban említik. Királyok, királynők, nagyurak tulajdonában volt. A török időkben török, magyar tulajdon váltotta egymást, majd valószínűleg 1666-ban a törökök felrobbantották, azóta harcászati jelentősége nincs. A török mecset falmaradványai is láthatók.
Régi idők történelme ragadja meg a turistát Szlovákia déli részén, a Korponai-fennsíkon (Krupinská planina), ahol Csábrág várroma emelkedik. Eredetileg az őrvárat, amelyet 1276-ban említ először az írás, a közép-szlovákiai bányavárosokba vezető útvonal védelmére építették. A XVI. században törökellenes erődítménnyé alakítottak át, amely sikeresen ellenállt minden török támadásnak. A XVII. században a Koháry család szerezte meg a várat, akik azt a kényelmesebb Szentantalban álló kastélyba kötözésük után 1812-ben felgyújtották. A vár azóta pusztulásnak indult. A csábrági várdomb és környéke nemzeti természetvédelmi terület Szlovákia leggazdagabb hüllő-lelőhelyével (főleg nagyszámú sikló él itt).
Megközelítés: gépkocsival Konszké (Konské) tanyára, onnan gyalog kb. 45 perc, Csábrágvarbók (Čabradský Vrbovok) községből mezei úton gyalog kb. 1 óra 15 perc.
A mongol könnyűlovasok elvonulása után, a horvát tengerpartról hazatérő Árpád-házi IV. Béla király parancsára végrehajtott várépítések idején emeltette a környező területeket birtokló Hontpázmány nemzetség. Első, fennmaradt okleveles említése 1285-ből származik. Főúri, királyi, érseki tulajdon után török kézre került. A törökök az ostrom során rommá lőtték, utána használaton kívül volt, állapota a törökök kivonulása után tovább romlott. A kultúrtörténeti értékek mentése keretében a Drégelyvár Alapítvány gesztorálásával több, mint hétszáz köbméter falat építettek újjá. A várat mint történelmi jelentőségű idegenforgalmi látványosságot évente ezrek keresik fel.
A régészeti leletek tanúsága szerint a vár környéke már a történelem előtti időkben is lakott volt. Az első írásos emlék a füleki várról 1242. február 2-ből származik. A vártulajdonosok között találjuk Hartwig lovagot (1283), Egyed mestert, trencséni Csák Mátét (1311-1321), Fónyi Balázst (1322-től). 1483-ban Mátyás király hadserege Lábatlan András parancsnok vezetésével bevette a füleki várat (a várúr, Perényi a harcok során megszökött). A várat 1490-ben II. Ulászló király Ráskai Balázs tárnokmester (Ráskai Gáspár apja) gondjaira bízta. A középkori Fülek, – a vár és a város – volt a királyé, a királynőé, Csák Mátéé, volt királyi adomány és zálogbirtok, például a Perényieké, akiktől Mátyás király erővel vette vissza a korona birtokába. Mohács után megnőtt Fülek jelentősége, akkori ura, Bebek Ferenc megerősítette a várat, de 1554-ben a török elfoglalta és 39 évig innen sarcolta a környék falvait, sőt a bányavárosokat is, amelyeknek a kapuja Fülek volt. A Habsburg császári hadsereg Pálffy Miklós seregének támogatásával beszorította a törököket a felső várba, ahol 1593 novemberében megadták magukat. 300 török család a vár körüli lakossággal maradt.
A XVII. század Fülek fénykora. Ebben az időben politikai és katonai fellegvárnak számított. Ide menekültek a nemesek a veszélyeztetett területekről. Itt üléseztek Heves, Pest, Szolnok és Csongrád megye elöljárói. Nemcsak Nógrád, hanem a szomszédos hódoltsági területek székhelye, stratégiai fontosságú királyi végvár volt ekkor. 1682-ben Tököli kurucai hatalmas török támogatással ostromolták meg a várat, amit a császáriak kénytelenek voltak feladni. A törökök felrobbantották a várat és az egész települést lerombolták. A várat nem is építették újjá.
A hollókői várat a Kacsics-nemzetség Illés ágának tagjai a tatárjárás után kezdték építeni a falu melletti sziklára. Először egy 1310-ben kelt oklevél említi Castrum Hollokew néven. Az 1300-as évek belviszályaiban több főúré és a királyé is volt, mindenki bővítette. A török időket császári végvárként kezdte. Többször gazdát cserélt – általában jelentős ostrom nélkül, majd 1683-ban a török alól Sobieski János lengyel király csapatai szabadították fel. Ezután hadászati jelentőségét elvesztette, I. Lipót 1701-ben elrendelte lebontását, de nem hajtották végre. 1711-ben az ország békéjére és az ország nehéz anyagi helyzetére tekintettel a vár bejáratait, hídjait és a külső várudvar szakaszait elbontották, így a vár elkerülte a teljes lerombolást. 1718-ban már romként említették, és a következő évszázadokban az időjárás – és a köveket elbontó lakosság – valóban erősen megkoptatta falait. A birtok a XVII. század elején a Forgáchok kezébe került, majd 1860-ban a Pulszky család vásárolta meg. Omladékai között egy ideig a környék szegényei laktak. Bár az elmúlt kétszáz évben a falaik egy részét építőanyagnak elhordták, még így is Hollókő a megye legépebben maradt, a középkori építkezés jegyeit is tükröző vára.
A régészek 1966–69 között tárták fel, 1970-ben kezdték restaurálni. A vár és a község környékét 1977-ben tájvédelmi körzetté nyilvánították. 1996-tól látogatókat is fogadnak.
Kékkőt 1290-ben említi oklevél először Keykkw néven. A falu feletti sziklacsúcson állnak várának romjai. A Balassák építették a 13. század második felében, majd 1290-ben ostrommal foglalták vissza a Hont-Pázmány nemzetségbeli Kázmér fiától. A XIV. század elején Csák Máté foglalta el, majd halála után a Zólyomi nemzetségből származó Péter birtoka lett. 1576-ban a török hadak közeledtére őrsége megszökött és a vár csak 1593-ban szabadult fel, amikor a kivonuló törökök felrobbantották. 1603 és 1612 között Balassa Zsigmond építtette újjá. A XVII. században többször is feldúlták, romos lett és elhagyták.
A nógrádi vár az Ipoly folyó által félkörívbe fogott Börzsöny belsejében megbújó Nógrád község névadó vára, amely a környező vidékből hatvan méterre kimagasodó, nagy területű fennsíkot koronázza. A XI. század várépítkezéseinek megfelelően fagerendákból alkotott, kazettás szerkezetű, majd földdel töltött várfalak jelentették a védelem erejét. Így épülhetett a nógrádi ispánsági vár is. Az évszázadokon át királyi kézben lévő birtokot Árpád-házi IV. (Kun) László adományozta a váci püspökségnek. A fennsík egyik sarkában – mély szárazárokkal elkerítve – létesült a belsővár, melynek jelenleg igen csonka maradványokban látható épületeit a XV. század második felében emeltette Báthory Miklós váci püspök. Ebben az időszakban készült el az a nagyméretű, három emelet magas öregtorony is, melynek csonkja messziről jellegzetessé teszi a nógrádi várromot. 1544-ben a közeledő törökök elől megfutamodott a helyőrsége, visszafoglalására csak kerek ötven esztendő múltán került sor. Az Oszmán Birodalom csapatainak második megszállása 1663 őszén történt, amikor 27 napi ostrom után voltak kénytelenek feladni posztjukat a királyi zsoldosok.
Az 1685. évnek egy nyári viharában villám csapott a belsővár magas öregtornyába, felrobbantva az ott tárolt puskaport. Az óriási robbanás teljesen megsemmisítette a belsővárat, ezzel gyakorlatilag védhetetlenné téve azt. Ezzel katonai jelentőségét végleg elvesztette, falait a könyörtelen időjárás és a környékbeli lakosság bontó kezei fogyasztották meg.
A várat a XIII. században a környéket uraló Kacsics nemzetség Simon bán ágának tagjai építtették az 1241–1242-es tatárjárás utáni időszakban. 1348-ban egy oklevél már említette Salgó várát, melynek közelében feküdt a község. 1411-ben a Szécsényiek kezén volt, akik ez évben osztották meg öröklött javaikat, e vár Salgó Simon-nak jutott. A XIV. század elején földesurai kénytelenek voltak meghódolni Csák Máté nagyúr előtt, de annak halála után még időben átálltak – a szétszaggatott országot egyesítő – Anjou Károly király táborába, így megtarthatták váruradalmukat. A nemes család általában a völgybeli jobbágyfalvaikban emelt kúriákban élt, csak háborús veszély esetén keresett menedéket a magasan büszkélkedő várban. 1450-től kezdve tíz esztendeig a harcedzett cseh husziták tartották megszállva Salgót, mígnem Hunyadi Mátyás király serege ostrommal kiverte őket. Tarján helység az egész középkorban a salgói vár sorsában osztozott és vámhely is volt. 1439-ben említés van Salgó községről is, mely közvetlenül Salgó vára alatt, a későbbi Salgó-puszta helyén feküdt. 1548-ban Bebek Ferenc volt a földesura, 1552-ben a vár Derencsényi Farkas kezében volt. I. Ferdinánd király e várba záratta be Bebek Ferencet lefogatása után, miután bebizonyosodott róla, hogy hamis pénzt veretett. 1554-ben a törökök foglalták el és 1593-ban nagy rombolások árán foglalták vissza Pálffi Miklós és Tiefenbach Kristóf katonái. A bevonuló győztes katonaság a maradék védőműveket is megsemmisítette, így a következő évszázadokban egyre jobban koptatta az időjárás kegyetlen vasfoga.
A török hódoltság után gróf Volkra Ottó Kristóf birtokába került, akinek magtalan halála után, a 18. század elején, báró Szluha Ferenc szerezte meg. Az 1980-as években megkezdett régészeti feltárás és helyreállítás mentette meg a megsemmisüléstől.
Sámsonháza Árpád-kori település. Nevét 1132-ben említették először. Első birtokosa Sámson nevű főúr volt, aki a helység feletti várat is építtette. Sámson II. Bélával szemben állt, a trónkövetelő Borisz híve volt. 1424-ben Zsigmond király feleségének, Cillei Borbálának ajándékozta Sámsonházát a várral együtt. Sámson várát, mely két részből: egy elővárból és egy fellegvárból állt egy 1409-es keltezésű okirat még említette, 1472-ben pedig már romokban hevert.
Korai vár magját a vidéken birtokos Kacsics nemzetség emeltette a 13. század második felében. Az Árpád-házi uralkodók férfiágának kihalását követő anarchikus belháború idején a nemesi család kénytelen volt behódolni Csák Máté tartományúr előtt. A korabeli oklevelek szerint Anjou Károly serege 1320-ban foglalta vissza a Csák birodalomból Fülek és Sirok várait, ekkoriban kerülhetett királyi kézbe a somoskői várbirtok is. A győztes uralkodó kedvelt hívének, Szécsényi Tamás bárónak adományozta, kinek leszármazottai egészen a 15. század közepéig lakták épületeit. A török hódítás fenyegető vihara a következő évszázadban érte el Nógrád vármegyét, ekkor kerültek a közeli Salgó és Fülek végvárai a pogány seregek hatalmába. Somoskő helyőrsége majd két évtizedig kitartott a két ellenséges vár között. Az Oszmán Birodalom hadai végül 1576-ban rövidebb ostrom után elfoglalták, így egészen 1593 őszéig lengette a szél a török lófarkas zászlót tornyai felett. Ekkor helyőrsége a közeledő királyi sereg elől gyáván megfutamodott. A következő időszakban, jelentős mértékben átépítették védőműveit, például ekkoriban emelték a hatalmas ágyútornyait. Végső romlását az 1682-es füleki ostrom idején, a környéken portyázó lovasok okozták, akik felgyújtották épületeit, s ezzel végképp elvesztette hadi fontosságát.
Az 1840-es években erre járt Petőfi Sándor és a következőket írta róla az Útirajzokban: Somoskő nem nagy vár, nem is nagy hegyen fekszik, de bámultam építését, mely gyönyörű öt-, hat-, hétszögű kövekből van. További romlásának az 1970-es években megkezdett helyreállítási munkálatok vetettek véget
Sajnos nem tudjuk biztosan, hogy ki és mikor építtethette a kővár korai magját. 1331-ben írtak Széchy Péter királyi várnagyról, aki Szanda várából parancsolt a váruradalomhoz tartozó környékbeli népeknek, akik különböző földesúri szolgáltatásokkal tartoztak a magas kővárban élőknek. Luxemburgi Zsigmond király kedvelt híveinek, a Pásztói családnak adományozta, majd a Csetnekiek kezére jutott. Mivel ők részt vettek Nápolyi László trónkövetelő oldalán a lázadásban, a győztes Zsigmond elkobozta, és feleségének, Cillei Borbála úrnőnek adta át, aki a befolyt jövedelmekből tartotta fenn fényes udvartartását.
A XVI. században, akkori birtokosa, a Báthory főnemesi család csak kismértékben erődítette meg a jelentéktelen várat, amit 1546-ban könnyedén elfoglaltak az Oszmán Birodalom csapatai. Híres várkapitánya, Hubiár aga a bujáki vár alatti réten vívott párviadalt Kapitán Györggyel, a hollókői parancsnokkal, egy rab váltságdíján való vitájuk eldöntése végett. Tinódi Lantos Sebestyén tollából maradt fenn a párbaj leírása, melyből megtudhatjuk, hogy a szemben álló felek vitézül harcoltak, így végül mindketten a maguk igazát bizonygatva tértek haza saját váraikba. A szandai pogányok gyakori rablóportyáinak megbosszulására végül 1551-ben a balassagyarmati magyar vitézek – a legenda szerint egy rejtett üregen keresztül – behatoltak a hegyi erősségbe, annak őrségét az utolsó emberig levágva. A győztes keresztény katonaság elvonulása során felrobbantotta falait, hogy többé ne szolgálhasson a pogány búvóhelyéül. Azóta egyre romosabb, régészeti feltárása és megóvása még várat magára.
Szécsény nevét 1219-ben említették először az oklevelekben, részben a Kacsics nemzetség birtokaként, részben pedig a nógrádi várszerkezethez tartozó helyként. A Forgách-kastély Szécsényben, a település központi részén a Vár téren található. (Ady Endre u. 7.) A kastély a magyar vidéki barokk építészet értékes emléke. Az épület előzménye, a középkori várkastély 1456-ban már állt. A mai barokk kastélyt a Forgách család 1753-1763 táján építtette. A francia háború idején ideiglenesen katonai kórháznak használták. Forgách Zsigmondot 1602-ben, a tizenöt éves háború alatt nevezték ki a szécsényi végvár kapitányává. Ezzel együtt ő lett a település földesura is. A későbbi években ő és utódai több környékbeli birtokot szereztek meg. Az uradalom 1846-ig maradt a család kezén, akkor Pulszky Ferenc vette meg Szécsényt a kastéllyal együtt. (Pulszky az 1848-49-es események alatt pénzügyi majd külügyi államtitkár volt, azután londoni követ. A szabadságharc bukása után emigrációba kényszerült, s csak 1867 után települhetett haza. Több évig Szécsényben élt.) Később a Grósz, végül pedig a XX. században a Lipthay családé volt a kastély. Pulszky Ferenc örököseitől 1903-ban Grósz Jenő vásárolta meg, majd 1943-ban báró Lipthay Béla. A második világháború idején egy időben szovjet hadikórház is működött az emeleten: ekkor a visszaemlékezések szerint a dísztermet használták műtőként. Utolsó tulajdonosa, báró Kisfaludi Lipthay Béla jelképes összegért adta el a Magyar Államnak.
A tulajdonosi jogokat a Kincstári Vagyoni Igazgatóság gyakorolja. Kiemelt műemlék. Altalaja és környezete régészeti védést is kapott. Parkja, amelyet az 1800-as évek környékén létesítettek 1975 óta természetvédelmi terület. Első helyreállítása a hetvenes években zajlott. 1973-tól közgyűjteményi funkciót lát el. A XIX. századi neves politikus, régész és természettudós Kubinyi Ferenc nevét viselő múzeum Nógrád megye régészeti, történeti emlékeit gyűjti. A kastély 2005-ös teljes felújítása óta a Kubinyi Ferenc Múzeumnak ad otthont.
