1024x1438 px
Rácz Jenő: Koplyán alias Bakófalva
Rácz Jenő: Koplyán alias Bakófalva
Okleveles és terepjárási adatok, a Csesztvéhez és Szügyhöz tarozó egykori Koplány történetéhez.
A dolgozatot Rácz Jenő bocsájtotta egyesületünk rendelkezésére a honlapon történő propagálás céljából.
Az anyag honlapi megjelenítésének szerkesztése folyamatban van, elkészültéig álljon itt a szerző összegzése:
Összegzés
Munkánk elsődleges célja volt, hogy megismerhessük, és a tudományos kutatás számára is tanulmányozhatóvá tegyük, a Nógrád megyei viszonyok között is kishatárú, ma közigazgatásilag szétvágott terület gazdag történelmi múltját, amiként a neolitikumbeli Lengyeli kultúra népességtől kezdve a késői vaskorszakban itt élt, és még a császárkorban is kimutatható kelta lakosság hagyatéka, a terepbejárások során felfedte magát.
Rácz Jenő: Koplyán alias Bakófalva
A település, (a jelenlegi Bakópuszta) korai kialakulását, feltehetően fekvésének, a szélsőséges időjárási hatásoktól védett völgy, patak és forrásvíz adta lehetőségének köszönheti. A települést megközelítő, érintő utak közül a patakvölgyi, a kelet-nyugati, kis távolságra lévő települések elérését, az észak–déli, a vízválasztó dombok és hegyhátakon keresztül való közlekedést szolgálta. (Lókos- Feketevíz- Ipoly völgye)
A Bakópusztát kettévágó északra tartó út, amely a völgyből vezet Szügy irányába (Závoz), mélyútként 6-8 m-re vágódott a nagy lapos táblákat megszakító patakvölgy oldalába, melynek hordalékkúpja, ma is meghatározza a falu topográfiáját. Keletkezése, használata, a természeti környezethez is alkalmazkodó első lakosságtól kezdve nyilvánvaló. Ezt az úthálózatot örökölhette a népvándorláskor végéhez köthető későavar népesség is, akiknek többségében szláv nyelvet használó közösségeit feltételezhetjük a környéken talált helynévanyag alapján. Ha régészeti hagyatékuknak tekintjük a párhuzamok alapján a Balassagyarmat –Nyírjes-i, (Szobok) és a közeli Szügy-i, feltehetően továbbélő településeket, esetünkre is érvényes lehet, hogy az új hazába érkezők, nem irtották ki, vagy űzték el e korábbi népességet, hanem közéjük, melléjük telepedve, adóztatva vagy szolgaként saját céljaiknak megfelelően használva, magukba olvasztották e kis falvak népét. Az úri Koplány nemzetség azonban új települést nyit.
Felszíni leleteinkből ugyan nem vonhatunk le végérvényes következtetéseket, de úgy tűnik, folyamatos az élet, a 8. sz. végétől, egy honfoglalás követő, korai kabar(? ) betelepedéssel amelyet a gyepűvidék védelme magyaráz. Ezzel nyilván a korábbi lakosság státusza is megváltozik, majd a falut, a Kaplonyok birtoklásától „átnevezik”. A család megjelenését, feltehetően a területen átvezető fontos út ellenőrzés alá vonása magyarázza. Ez az út, Visegrád –Nógrád-(Érsek)Vadkert felől Hugyag -Varbó réve felé egy rövidebb, és nagyobb biztonságot nyújtó szakaszt eredményezett, az északkelet felé tartó, és onnan érkező utazóknak és kereskedelemnek, mint az Ipoly-menti nádasok által szegélyezett terület. Az útszakasz kis eltéréssel postaútként, egészen a 19. sz. elejéig használatban maradt, amit az 1806-ban készült, a megye fontos útvonalairól készített térkép (KFM.79.131) is bizonyít.
Az államszervezés idejére utaló várbirtokok, a rajtuk letelepített, vagy megszervezett korábbi lakossággal, az uralkodó „helyi” comesei és a várjobbágyok, közvetlen környezetünkben, főként a Hont-Pázmány nemzetség tagjai, nyilván a főút rájuk terhelhető védelmével ellenőrzésével, (Hakara, Szentlőrinc, Csesztve (? ) Koplány, Szügy) is meg voltak bízva.
A 10.sz.-tól szolgálófaluvá, majd az államszervezéstől udvarnoktelepüléssé vált (Felső) Koplány, templom építése 1,3 km távolságra, uralkodói, úri indítékra, mint egy 13.sz elején feltételezett kurtis, oratoriuma, egyenlőre, még csak kérdőjelezetten fogalmazódhatott meg, a feltárt rotunda keltezésének, feloldási kísérletének egyik eredője okán. Az azonban, kitapinthatónak tűnik, hogy Alsó-Koplán középkori település, tatárjárást követő újratelepedése, későbbi faluvá növekedése, erre, az egyenlőre pontosan nem ismert előzményre épült. A szakrális objektum építését, a kutatás jelenlegi állapotában, ha egy királyi, esetleg főúri udvarhellyel, hozzuk kapcsolatba, a 13.sz elejétől a tatárjárásig tartjuk valószínűnek. Ha a késői időpontot valószínűsítenénk, és a Meney családhoz kötnénk az építkezést, az oklevelekből kikövetkeztethető életrajzi adatok alapján, az 1270-80-as évek tűnnek a rotunda keltezésének, lehetséges záró dátumául. Iparrégészeti szempontból is szolgáltat némi adalékot Alsó-Koplány, a vassalakok, és a hutaedény töredék alapján.
Felsőkoplán (Bakófalu) középkori átlagos lélekszámát a birtokosokhoz tartozó feltételezett mansiók, (később jobbágytelkek) és törökkori adatok tükrében 50-100 fő közé becsülhetjük, amelyet Alsó-Koplán, faluvá növekedésétől, (a végső pusztulás idejét megelőző rövid periódust leszámítva,) demográfiailag minden bizonnyal megelőzött, majd mindkettő áldozatul esett a török idők hadmozgásainak, és létbizonytalanságnak, de míg a hajdani Felső-Koplány, Bakó néven a 17. sz. végén száz esztendő megszakítással újraéledt, addig Alsó-Koplány már csak dűlő és családnevekben, és a föld alatt lappang.
A sokszor kérdőjelekkel vagy kérdőjeleket fogalmazó dolgozat, szerette volna felhívni a figyelmet történelmünk egy kicsi, hosszú élete során nevet cserélt, de középkori kereteit, faluhatárát és topográfiáját napjainkig őrző közösség múltjára, s reméli, hogy ezzel ösztönözni fogja a korábbi kutatást, az elmaradt anyagközlések megírásában, továbbá a megvallatható, hajdanvolt településrészek, és még ismeretlen temetők jövőbeli feltárását.
Segítséget nyújtottak a terepbejárásokon elsősorban feleségem és gyermekeim, akikkel együtt próbáltuk azonosítani a jelenségeket, mértük fel a lelőhelyeket és jártuk végig a határleírások tereppontjait, kikérdezve, és hasznosítva azokkal kapcsolatosan a falubeli idősek információit. A levéltári kutatásban Hausel Sándor, a régészeti anyag meghatározásban Bácsmegi Gábor, Majcher Tamás, Szőke Béla Miklós, Vaday Andrea és Wolf Mária voltak esetenként segítségünkre, a neolit kőanyag leírásában, Zandler Krisztián, az edénymetszetek rajzolásának nagyobb felében Boldizsár Péter, kisebb felében feleségem segítettek, a lektorálást Siklósi Gyula végezte, amelyet itt köszönök meg mindnyájuknak. Külön köszönöm Gádor Juditnak, hogy hozzájárult az 1970-ben feltárt körtemplom ásatási felvételének közreadásához.
Rácz Jenő
Kubinyi Ferenc Múzeum
2678. Csesztve Bakó-p.10.
A Bakópusztát kettévágó északra tartó út, amely a völgyből vezet Szügy irányába (Závoz), mélyútként 6-8 m-re vágódott a nagy lapos táblákat megszakító patakvölgy oldalába, melynek hordalékkúpja, ma is meghatározza a falu topográfiáját. Keletkezése, használata, a természeti környezethez is alkalmazkodó első lakosságtól kezdve nyilvánvaló. Ezt az úthálózatot örökölhette a népvándorláskor végéhez köthető későavar népesség is, akiknek többségében szláv nyelvet használó közösségeit feltételezhetjük a környéken talált helynévanyag alapján. Ha régészeti hagyatékuknak tekintjük a párhuzamok alapján a Balassagyarmat –Nyírjes-i, (Szobok) és a közeli Szügy-i, feltehetően továbbélő településeket, esetünkre is érvényes lehet, hogy az új hazába érkezők, nem irtották ki, vagy űzték el e korábbi népességet, hanem közéjük, melléjük telepedve, adóztatva vagy szolgaként saját céljaiknak megfelelően használva, magukba olvasztották e kis falvak népét. Az úri Koplány nemzetség azonban új települést nyit.
Felszíni leleteinkből ugyan nem vonhatunk le végérvényes következtetéseket, de úgy tűnik, folyamatos az élet, a 8. sz. végétől, egy honfoglalás követő, korai kabar(? ) betelepedéssel amelyet a gyepűvidék védelme magyaráz. Ezzel nyilván a korábbi lakosság státusza is megváltozik, majd a falut, a Kaplonyok birtoklásától „átnevezik”. A család megjelenését, feltehetően a területen átvezető fontos út ellenőrzés alá vonása magyarázza. Ez az út, Visegrád –Nógrád-(Érsek)Vadkert felől Hugyag -Varbó réve felé egy rövidebb, és nagyobb biztonságot nyújtó szakaszt eredményezett, az északkelet felé tartó, és onnan érkező utazóknak és kereskedelemnek, mint az Ipoly-menti nádasok által szegélyezett terület. Az útszakasz kis eltéréssel postaútként, egészen a 19. sz. elejéig használatban maradt, amit az 1806-ban készült, a megye fontos útvonalairól készített térkép (KFM.79.131) is bizonyít.
Az államszervezés idejére utaló várbirtokok, a rajtuk letelepített, vagy megszervezett korábbi lakossággal, az uralkodó „helyi” comesei és a várjobbágyok, közvetlen környezetünkben, főként a Hont-Pázmány nemzetség tagjai, nyilván a főút rájuk terhelhető védelmével ellenőrzésével, (Hakara, Szentlőrinc, Csesztve (? ) Koplány, Szügy) is meg voltak bízva.
A 10.sz.-tól szolgálófaluvá, majd az államszervezéstől udvarnoktelepüléssé vált (Felső) Koplány, templom építése 1,3 km távolságra, uralkodói, úri indítékra, mint egy 13.sz elején feltételezett kurtis, oratoriuma, egyenlőre, még csak kérdőjelezetten fogalmazódhatott meg, a feltárt rotunda keltezésének, feloldási kísérletének egyik eredője okán. Az azonban, kitapinthatónak tűnik, hogy Alsó-Koplán középkori település, tatárjárást követő újratelepedése, későbbi faluvá növekedése, erre, az egyenlőre pontosan nem ismert előzményre épült. A szakrális objektum építését, a kutatás jelenlegi állapotában, ha egy királyi, esetleg főúri udvarhellyel, hozzuk kapcsolatba, a 13.sz elejétől a tatárjárásig tartjuk valószínűnek. Ha a késői időpontot valószínűsítenénk, és a Meney családhoz kötnénk az építkezést, az oklevelekből kikövetkeztethető életrajzi adatok alapján, az 1270-80-as évek tűnnek a rotunda keltezésének, lehetséges záró dátumául. Iparrégészeti szempontból is szolgáltat némi adalékot Alsó-Koplány, a vassalakok, és a hutaedény töredék alapján.
Felsőkoplán (Bakófalu) középkori átlagos lélekszámát a birtokosokhoz tartozó feltételezett mansiók, (később jobbágytelkek) és törökkori adatok tükrében 50-100 fő közé becsülhetjük, amelyet Alsó-Koplán, faluvá növekedésétől, (a végső pusztulás idejét megelőző rövid periódust leszámítva,) demográfiailag minden bizonnyal megelőzött, majd mindkettő áldozatul esett a török idők hadmozgásainak, és létbizonytalanságnak, de míg a hajdani Felső-Koplány, Bakó néven a 17. sz. végén száz esztendő megszakítással újraéledt, addig Alsó-Koplány már csak dűlő és családnevekben, és a föld alatt lappang.
A sokszor kérdőjelekkel vagy kérdőjeleket fogalmazó dolgozat, szerette volna felhívni a figyelmet történelmünk egy kicsi, hosszú élete során nevet cserélt, de középkori kereteit, faluhatárát és topográfiáját napjainkig őrző közösség múltjára, s reméli, hogy ezzel ösztönözni fogja a korábbi kutatást, az elmaradt anyagközlések megírásában, továbbá a megvallatható, hajdanvolt településrészek, és még ismeretlen temetők jövőbeli feltárását.
Segítséget nyújtottak a terepbejárásokon elsősorban feleségem és gyermekeim, akikkel együtt próbáltuk azonosítani a jelenségeket, mértük fel a lelőhelyeket és jártuk végig a határleírások tereppontjait, kikérdezve, és hasznosítva azokkal kapcsolatosan a falubeli idősek információit. A levéltári kutatásban Hausel Sándor, a régészeti anyag meghatározásban Bácsmegi Gábor, Majcher Tamás, Szőke Béla Miklós, Vaday Andrea és Wolf Mária voltak esetenként segítségünkre, a neolit kőanyag leírásában, Zandler Krisztián, az edénymetszetek rajzolásának nagyobb felében Boldizsár Péter, kisebb felében feleségem segítettek, a lektorálást Siklósi Gyula végezte, amelyet itt köszönök meg mindnyájuknak. Külön köszönöm Gádor Juditnak, hogy hozzájárult az 1970-ben feltárt körtemplom ásatási felvételének közreadásához.
Rácz Jenő
Kubinyi Ferenc Múzeum
2678. Csesztve Bakó-p.10.